A doni katasztrófa transzgenerációs lenyomata

Az 1942-43-as doni katasztrófa transzgenerációs nyomai pszichológiai, családi és kulturális mintázatokban ma is kimutathatóak a magyar lakosság körében, még akkor is, ha az esemény közvetlen emléke már nem él a fiatalabb nemzedékekben.

A tömeges veszteség és értelmetlenség-élmény, mely a katonák rossz felszereléséből, az értelmetlen parancsok teljesítéséből ered, mély igazságtalanság érzetet hagyott lenyomatként a következő generációkban.

Az elhallgatás, az "erről nem beszélünk", mélyen beivódott a leszármazottak érzelmi szabályozásába, szorongás, érzelmi visszahúzódás, túlzott kontroll vagy épp impulzivitás formájában.

Sokakban kialakult a túlélésre fókuszáló, fegyelmezett életvitel, ahol "keménynek kell lenni", melyben az érzelmek háttérbe szorulnak, ugyanakkor hajlamosítanak a fokozott stressz reakciókra.

A mai generációkban megjelenik a krónikus szorongás és bizalmatlanság, a "bármikor minden összeomolhat", a túlzott alkalmazkodás a családban és a munkahelyen, az ambivalens viszony a tekintélyhez, a hősiesség vs. áldozatiság feszültsége.

A gyász feldolgozatlansága, a "néma gyász" ünnepekhez, évfordulókhoz kötődő feszültségben bukkanhat fel.

Az állami és egyéni megemlékezéseken túl segít a feldolgozásban a családtörténeti munka, a történetek összerakása, nevek, helyek, levelek felkutatásával. Ekkor lehetőség nyílik az érzelmek legitimálására, a komplex történelmi felelősség felvállalására.