A feldolgozatlan gyász nem a szeretet hiánya, hanem a fájdalom jelenléte

Ha két, a gyászát fel nem dolgozott ember próbál egy mozaik családban együtt élni, az nagyon összetett és érzelmileg megterhelő helyzetet teremt, mivel túl sok feldolgozatlan veszteség rakódik egymásra.

Az új kapcsolat önálló identitását ilyenkor erősen akadályozza a múlt, a tudattalan összehasonlítgatás, a korábbi társ idealizálása ("ő ezt jobban csinálta"), a bűntudat az új kapcsolat miatt.

Sok férfit úgy szocializáltak, hogy "erősnek kell lennem", "tovább kell lépni", "nem nézünk vissza". A gyász elismerése számukra gyengeséget, kontrollvesztést, identitásvesztést jelenthet. Ezért inkább racionalizálnak, "Ez már a múlt", "túl van lihegve", "minden rendben van". Pedig egyáltalán nincs.

A gyász azonban gyakran nem sírás, hanem konfliktus, ingerlékenység, visszahúzódás, túlérzékenység, indokolatlan harag formájában jelenik meg. A partner ebből csak a végtelen szomorúságot érzi és könnyen személyes elutasításnak éli meg.

Patchwork helyzetben a gyerekek válnak a feszültség hordozóivá. Lojalitáskonfliktusba kerülnek az élő vagy elhunyt szülő iránt, bűntudatot érezhetnek, ha kötődnek az új partnerhez és viselkedésükkel "kimondják" azt, amit a felnőttek nem tudnak.

Ha mindkét felnőtt, még ha tudattalanul is, gyászol, érzelmileg instabil, a saját veszteségével küzd, akkor nincs elég kapacitásuk egymásra és a gyerekekre. Sőt, egyfajta hullámzó közelség–távolság, hirtelen költözés vagy szakítás gondolata, a minél hamarabb "családnak kell lennünk" kényszer üti fel a fejét, miközben belül mindenki túlél.

Ami biztosan nem működik ilyenkor, az a sürgetés. Nem lehet érvekkel beláttatni, érzelmileg "megjavítani" egymást. Ha valaki nem hajlandó elismerni a saját gyászát, az nem azt jelenti, hogy nincs jelen – hanem azt, hogy el van zárva. És bármilyen nehéz is ezt elfogadni, amíg mindketten külön-külön el nem végzik a gyászmunkát, a kapcsolat nem fog működni.