A hallgatás, mint a túlélés záloga

'A hallgatni arany' közmondás szerint sokszor okosabb dolog semmit sem mondani, mint megszólalni. Így rengeteg kellemetlen szituációtól tudjuk megvédeni magunkat, például, hogy mások rosszat gondoljanak rólunk, vagy elszóljuk magunkat bizonyos nemkívánatos helyzetekben.

A hallgatásnak azonban lehet transzgenerációs oka is, amikor valaki azt érzi mintha nem lenne joga elmondani, amit gondol. Mindig fél, hogy ha beszél, valami rossz történik. Állandó belső nyugtalanságot érez, gyakran szorong, különösen akkor, ha előtérbe kell kerülnie vagy véleményt kell formálnia. Úgy érzi, mintha valaki más fájdalmát cipelné, de nem tudja, kiét és miért.

A családtörténetekből kiderül, hogy a holokauszt, vagy az örmény genocídium túlélői és leszármazottai éveken át kénytelenek voltak elfojtani, elhallgatni az emlékeket, azért, hogy túléljenek. A családban azután ez a trauma tabu lett, a fájdalmat pedig hallgatással fedték el. A minták gyakran tudattalanul tovább öröklődtek a következő generációkra. A történtekről az unoka vagy dédunoka generációja a jelenben szorongást, identitásbeli zavart, vagy kommunikációs nehézségeket él meg, és hallgatással válaszol a hallgatásra, még ha nem is tudja, miért.

Az unoka mintegy magára veszi azt, amit nem lehetett kimondani, lojalitást fejez ki a múlt iránt "ha ti nem beszéltetek róla, én sem tehetem". A hallgatással őrzi az ősök szenvedését és így marad fenn a "csendben maradni biztonságosabb" ösztöne generációkon át.

A családállításban az egyik cél lehet ilyenkor, hogy a kimondatlan dolgok végre nevet kapjanak, hogy a "hallgató" gyermek levehesse magáról a terhet azáltal, hogy a hallgatás képviselője felé kimondja "Köszönöm, hogy eddig védtél minket. Most már beszélhetünk."

Ez lehetővé teszi számára, hogy a túlélők fájdalma elismerésre kerüljön, hogy ő felszabaduljon a hallgatás kényszere alól, és hogy egy új, szabadabb sors bontakozzon ki számára.