A házasság, mint az elköteleződés ereje

Napjainkban gyakran hallani, hogy minek az a "papír", jól megvagyunk mi anélkül is, hiszen szeretjük egymást. A házasság azonban világos üzenetet küld a családi rendszer minden élő és meghalt tagja felé, "mi összetartozunk, vállaljuk egymást". Ez megerősíti a kapcsolat helyét a rendszerben, stabilitást és biztonságot visz bele. Minden kapcsolatnak megvan a "súlya", ami a kapcsolat hosszából, mélységéből és az elköteleződés mértékéből ered.

Amikor az apa odavezeti a menyasszonyt a vőlegényhez, az annyit jelent, hogy kivezeti őt az eredeti családjából, és átadja az új családjának. Egyúttal el is engedi, felszabadítja, és megkönnyíti neki, hogy feloldja a régi kötést. (Sajnos nincs ennek megfelelő rituáléja az anyák és fiaik számára).

Egy hagyományos esküvőn, ahol az ifjú pár rokonsága gyűlik össze, tudatosodik a fiatalokban, hogy nemcsak egy emberrel kötik össze az életüket, hanem a párjuk egész múltjával (családjával), amely a közös gyerekeikben fog folytatódni. A házasság nem csupán jogi aktus, hanem rituális szinten is beemeli a párkapcsolatot a rendszerbe.

A házasság rendszerszinten biztonságosabb alapot nyújt a gyermekek számára is, ha a szülők "jog szerint is" vállalják egymást.

Párválasztás során ritkán merül fel a fiatalokban, hogy egyiküket vagy másikukat mi tartja távol az elköteleződéstől. Ha egy korábbi generációban valaki például elvesztette a házastársát, szerelmét vagy gyermekét a háborúban, egy betegségben vagy balesetben, akkor a leszármazott tudattalanul úgy érezheti: "Ha igazán szeretek, elveszítem őt. Inkább nem is kötődöm." Ez egyfajta lojalitás a szenvedéshez.

Ha az egyik előd mélyen csalódott egy kapcsolatban (pl. megcsalták, elhagyták), akkor a családi rendszerben kialakulhat egy minta, ami óv az intimitástól és a bizalomtól: "Jobb, ha nem bízom senkiben. A szerelem veszélyes." Az utód így tudattalanul védi magát ugyanattól a fájdalomtól, amit egy ős már átélt.

Ha valaki érzelmileg összefonódott a szüleivel (különösen az ellenkező neművel), akkor nem tud helyet csinálni a párkapcsolatnak, mert az a kép él benne, hogy "Nem tudok igazán belépni egy kapcsolatba, mert a lelkem még az anyámé/apámé." Ez olyan esetekben jelenik meg, amikor a gyermeknek támasza kellett lennie az egyik szülőnek, ahol "pótpárként" funkcionált.

Ha a családban sok volt a szenvedés, nélkülözés vagy trauma (pl. háború, holokauszt, kitelepítés), akkor egy leszármazott lelkében az játszódik le, hogy "Nem élhetek boldogan, mikor ők ennyit szenvedtek. Nem köteleződhetek el, nem lehet könnyű az életem." Ez egy mély szintű családi lojalitás, amit gyakran a túlélők gyermekei hordoznak.

Ha valódi kötődést szeretnél kialakítani, akkor a kulcs a tudatosítás, hogy az elköteleződéstől való félelem nem a saját érzésed, hanem valaki más sorsa él benned ezért a múlt fájdalmát elismerve és elengedve már nem éled tovább ezt a sorsot.