A kényszeres gyűjtögetés

A kényszeres gyűjtögetés transzgenerációs oka gyakran valamilyen régi félelemből, hiányból, bizonytalanságból eredhet, melyet a család viselkedésen keresztül ad tovább. A tárgyak megtartása sokszor nem magukról a tárgyakról szól, hanem biztonságérzetről, kapcsolati hiányokról vagy a múlt megőrzésének igényéről. Később ezek a viselkedési minták adódhatnak át generációról generációra.

Ha egy családban korábban anyagi bizonytalanság volt jelen, akkor az utódok olyan üzenetet kaphatnak (akár kimondva, akár viselkedésben közvetítve), hogy: "Mindent meg kell tartani, mert sosem lehet tudni." "Egyszer még szükség lehet rá." "Pazarolni veszélyes."

A tárgyak jelentik a biztonságot, hiszen a gyűjtött apróságok "megtartják" az emlékeket, és a gyűjtemény kontrollérzetet ad. A gyűjtés és rendszerezés itt nem egyszerű hobbi, hanem én-horgony, kompetencia-érzés.

A dugók, csavarok, régi eszközök lehetnek valakinek az életútja, egy generáció munkájának jelei, "apám így csinálta, és őrzöm a világát" típusú lojalitások. Egy garázs lehet ilyenkor valóban szentélye a múltnak, a családi identitásnak, a férfiszerepnek, vagy a veszteségekkel teli történeteknek. Gyakran az érzelmeknek nincs tere — de a tárgyaknak igen.

Vannak családok, ahol a szorgalom, a takarékosság, "a minden apróságot megbecsülünk" szabályok nemcsak praktikus, hanem identitásértékű üzenetek is. "Mi ilyenek vagyunk." "Nem dobunk ki semmit."

A megoldás az lehet, ha már nem törekszünk arra, hogy félelemből őrizzünk dolgokat és a családi múltból csak azt visszük tovább, ami minket szolgál. Ha biztonságot teremtünk magunkban és nem kívül, hiszen jól tudjuk, hogy a felesleg elengedése nem vesz el tőlünk semmit.