A kényszerességről

A kényszeres cselekvések, például a vasaló, tűzhely, hajvasaló, elektromos kütyük újra és újra történő ellenőrzése, megrögzött villanykapcsolgatás, régi holmikhoz való kényszeres ragaszkodás, rettegés attól, hogy másoknak árthatunk, idegroham, ha az asztalon nem párhuzamosan fekszenek a tárgyak, végtelen számolgatás, tisztaság mánia vagy a kényszeres kézmosás mögött is gyakran mélyebb lelki feszültségek, szorongások vagy traumák húzódhatnak meg. 

A családállítás módszere ezekre a tünetekre más megközelítésből tekint, rendszerszemléletben, vagyis a családi rendszer rejtett, tudattalanul működő mintáit vizsgálva. Felszínre kerülnek olyan titkok, elnyomott érzések, melyek néven nevezésével a rendszer "megtisztul", és a résztvevő belső feszültségei csökkennek.

A kényszeres kézmosás mögött szimbolikusan a megtisztulni vágyás rejlik. Ez lehet egy el nem gyászolt haláleset, amit "el akarunk törölni", egy szégyenfolt vagy bűn, amit nem mi követtünk el, de a családi rendszerben cipeljük, egy titkolt abortusz, bűncselekmény, kiközösítés, vagy egy vágy, hogy leváljunk egy családtag lenyomatáról, akitől "meg akarunk tisztulni".

Ha a családban egy bűncselekmény soha nem kerül feltárásra, kialakul egy titok körülötte, ami leláncolja a családtagokat, akik ezért kényszeresen próbálnak megfelelni vagy bizonyítani, hogy ők nem olyanok, mint az a rokon.

Az állításon az elhallgatott történet megjelenítése gyakran hoz megértést és megkönnyebbülést, mert a családtagok megengedik maguknak, hogy elengedjék ezt a terhet. Ez az elengedés, megbékélés vezethet a tünetek enyhüléséhez vagy megszűnéséhez.

A kütyük és egyéb elektronikai eszközök állandó ellenőrzésének kényszere gyakran mély bizonytalanságból, kontrollvesztéstől való félelemből ered. Az illető szinte állandóan a telefonját nézi: e-mailek, üzenetek, hírek minden órában többször is. Ha véletlenül otthon hagyja a készüléket, szorongani kezd, úgy érzi, mintha "levált volna a világról".

A családállításon világossá válik, hogy a szorongás a gyerekkori éberségre, készenlétre vezethető vissza, amikor gyerekként gyakran észre kellett vennie a felnőttek hangulatváltozásait, hiszen csak "ha folyamatosan figyelt, nem érhette meglepetés." Most felnőttként ez a figyelem az online világra vetül ki. Ha mindent ellenőriz, akkor úgy érzi, uralja a helyzetet, pedig valójában a belső biztonság hiányát próbálja így kompenzálni.

Gyerekek esetén, ha a szülők gyakran veszekednek, és az otthoni légkör kiszámíthatatlan, akkor a telefon világa válik menekülési úttá, ahol ő irányít, mikor mit néz, mikor mit játszik. A kütyü a kontroll illúzióját adja, amit az élet más területein nem kap meg.

Ugyanez igaz a párkapcsolati bizalom hiányra, amikor valaki folyamatosan ellenőrzi a párját. Tudni akarja, hogy mikor volt utoljára elérhető, látta-e az üzeneteit, mikor posztolt utoljára. Ha nem kap azonnal választ, szorongani kezd és fejben már "forgatja a lehetséges okokat". Mindez visszavezethető az egyik szülő hosszas eltűnésére, amikor nem adott életjelt magáról. Ez a korai élmény most "rávetül" a párjára. Az okoseszközök és a csevegőalkalmazások tehát nemcsak kommunikációs eszközök, hanem a bizonytalanság elleni kontrollálási kísérletek is, mondván, ha figyelek, nem vesztem el a számomra fontos embert újra.

Ha rajtakapjuk magunkat, hogy valamelyik kényszeres tünet jellemző ránk, akkor az önostorozás helyett a tudatosítás, megértés és a végtelen elfogadás nagyban segíthet a gyakoriságuk csökkentésében.