A lelkünkben élő szülők

A szíve mélyén minden gyerek (és minden felnőtt) szereti a szüleit, és lelkében hű marad hozzájuk.

Mindenki a szülei gyermeke, akárkik is legyenek a szülők, akármit is tettek vagy hagytak megtörténni, akárhogy is jöttek ki egymással, akármilyenek is voltak a nemzés körülményei, akármi is történt azóta. Annyi bizonyos, hogy lelki, szellemi és testi alkatunkat két szülőnknek köszönhetjük. Nem választhatjuk le magunkat róluk teljesen. Ebből az következik, hogy aki ezt a tényt nem fogadja el, aki a szülőket nem fogadja el úgy, ahogy vannak, az önmagát nem fogadja el, és nem lesz békében önmagával, hiszen mi magunk vagyunk a saját szüleink. Mi vagyunk a szüleink kapcsolatának megtestesülése, "test a testükből, hús a húsukból, vér a vérükből" (Teremtés könyve). Azonban nem csak biológiai értelemben vagyunk szüleink gyermekei, hanem lelki és sorsbeli szinten is hordozzuk őket magunkban.

Már hallom is a DE szót, mert sokan nem értünk egyet a szüleinkkel. Ez az ellenvetés azonban csak azt a célt szolgálja, hogy a kényelmetlen valóságot megfossza erejétől.

És valóban, nem mindegy, hogyan bántak velünk a szüleink, mégis az érzéseink, tudattalan reakcióink, az elvárásaink, a meggyőződéseink önmagunkról, másokról és az élettől nagyon nagy mértékben nekik köszönhetők. Az identitásunk része, ahogyan hatottak ránk – akár tudatosan, akár tudattalanul. Vannak bennünk tőlük átvett minták, hangok, gondolkodásmódok.

Az sem mindegy egy gyermek számára, hogy a szülei szabálykövető polgárok vagy bűnözők, becsületesek vagy képmutatóak, erősek vagy gyengék voltak, de ha a teljes képet szeretnénk látni, akkor mindenki mást megelőzve, ők az élet forrásai számunkra.

Hogyan hat ez ránk a hétköznapokban?

Ha például édesanyád története valamilyen áldozatiságra épít – pl. ha ő volt az, aki sokat szenvedett a kapcsolatban vagy más módon nem találta meg a boldogságát. Előfordulhat, hogy te magad is valahogy ezt a fájdalmat hordozod, próbálod segíteni őt, vagy "helyettesíteni" őt, és ezáltal nem a saját utadat járod.

Ha édesapád sorsa talán egyfajta elfogadott távolság – akár érzelmi, akár fizikai, és ez a távolság érzése jelenhet meg benned is. Lehet, hogy a szüleid kapcsolata, vagy akár az apád viselkedése a te életedben is hasonló elzárkózást vagy magányt idézett elő.

A két szülő sorsa egyszerre működhet egy olyan belső feszültségként, amely arra késztet, hogy "valamit tegyél" azért, hogy hozzájuk tartozz vagy megoldj valamit, ami nincs rendben – akár úgy, hogy ismétled a mintákat, akár úgy, hogy próbálsz kilépni belőlük, de nem találod az utat.