A túlzott vallásosság (spritualitás), mint kapaszkodó

A vallásosság tovább örökítése a családban nem csupán szokás, nevelési kérdés vagy hagyomány, hanem mély rendszerszintű hűségek, azonosulások és traumák lenyomata is lehet.

A vallásos neveltetés sok családban egy védelmi rétegként jelenik meg, különösen, ha a családtagok súlyos veszteségeket, háborút, üldöztetést éltek át. A szenvedés közepette a vallás volt az egyedüli kapaszkodó az identitás megőrzésére.

A túlzott vallásosság mögött azonban mindezen fájdalmaktól való menekülés is állhat, amikor valaki nem tud vagy nem akar szembenézni a saját földi, testi, érzelmi valóságával.

Minden ember része egy nagyobb családi rendszernek. A családállítás szerint, aki túlzottan spirituális életet él, sokszor "kilép" ebből a rendszerből, tudattalanul megtagadva vagy elutasítva a családtagokat, múltbeli eseményeket, valamint a származását. A spiritualitás ilyenkor nem integráló, hanem elszakító erővé válik.

A túlzott vallásosság/spiritualitás lehet annak a tudattalan érzésnek a megnyilvánulása, hogy valaki tisztább, magasabb szinten lévő, mint a szülei, nagyszülei. Ez azonban rendszerszinten a rend felborulását eredményezi, mert az elfogadás helyett ítélkezés és felsőbbrendűség jelenik meg.

Ha a spiritualitást valaki túlzásba viszi, akkor előfordul, hogy annyira elrugaszkodik a valóságtól, hogy elutasítja a hétköznapi kötelességeket, pl. a munkát, a pénzt. Ez a "nem vagyok itt igazán" állapota, egyfajta disszociáció, amit a családállításban gyakran látni gyász, veszteség vagy szülői trauma következményeként.

Az állításban azt tudjuk megnézni, mi elől menekül az illető a túlzott vallásosságba/spiritualitásba; miért nem engedi meg magának, hogy "éljen", és hogyan tud újra kapcsolódni a gyökereihez a szülők és ősök elfogadásával.