Áldozatiság — bocsánat, hogy élek

A magzati korban elvesztett ikertestvér élménye, mely szavak nélküli lenyomatot hagy az élő testvérben, áldozati pozíciót eredményez nála és tudattalanul az az érzés jön elő belőle, mintha tartozna, ezért "fizetni akar" az életéért. Állandóan kompenzál, bocsánatot kér minden apróságért, saját igényeit háttérbe szorítja. Kapcsolataiban is "önfeláldozó" mintákat hordoz.

Az elvesztett ikertestvér hatása sokszor nem tudatosul az életben maradottban, mégis örökös bűntudatként ("én maradtam, ő nem"), az életöröm feletti mély árnyékként, tudattalan önbüntetésben vagy önfeláldozásban, mások boldoggá tételében ("Nem tudok igazán örülni, mintha nem lenne szabad."), önmaga hátra sorolásában ("Jobb, ha másnak jó, én úgyis kibírom."), az elért eredmények lekicsinylésében ("Oh, ez semmiség, bárki meg tudja csinálni"), vagy az életből visszahúzó láthatatlan gyászként nagyon is jelen van az élete minden rezdülésében.

A szívfájdalom csökkentésére segít, ha kimondod: "Drága testvérem, Együtt indultunk, de te korábban mentél, én maradtam. Sokáig nem értettem, miért fájt ennyire minden. Most már tudom. Nem akartalak elengedni. És mégis el kellett. Ez volt a sorsunk és bármennyire is szeretném, nem tudlak visszahozni, de mindig ott vagy a szívemben. Most már elfogadom, hogy én élhetek. És most elengedlek a békébe, szeretlek. Magamnak pedig megengedem, hogy az élet boldoggá tegyen. A te tiszteletedre is élni fogok, teljes szívvel."

Önmagad áldozati részéhez pedig: "Köszönöm, hogy próbáltál egyensúlyt hozni. De már nem kell tovább fizetned. Az élet nem kíván áldozatot. Most visszaveszem magam, és megengedem magamnak a jót is."

Ez egy hosszú folyamat, de ha az élő testvér megérti, hogy szerethető áldozatok nélkül is, búcsút mond a szerepnek, hogy neki mindig kevesebb jár, visszaveszi az irányítást az élete fölött és kiteljesíti azt, akkor az elvesztett ikertestvér lelke is megnyugszik, hogy nem volt hiábavaló az áldozata.