Az ügyeletes mókamester, avagy mindenkit szórakoztatnom kell

A "mindenkit szórakoztatnom kell" érzés mögött számos személyes ok, tapasztalat, de transzgenerációs minták is állhatnak.

Ha gyerekként megtapasztaltad, hogy akkor kapsz figyelmet, szeretetet vagy nyugalmat, ha jókedvet teremtesz magad körül, könnyen kialakulhatott benned egy belső szabály: "Akkor vagyok értékes, ha mások jól érzik magukat miattam."

A feszült családi légkör oldására a humor, a szórakoztatás egyfajta túlélő stratégia. Illetve, ha a környezeted gyakran azt jelezte, hogy "te olyan vicces vagy", "te feldobod a hangulatot", ez identitásoddá válhat.

A könnyedség fenntartása egy sokat megélt családban egyfajta lojalitás az ősökhöz: "ne hozzunk fel a fájdalmat, úgysem lehet azt meg-nem-történtté tenni." Sok családban generációkon át ismétlődnek a szerepek, az erős, a gondoskodó, a jókedvű, így ez utóbbit is valaki már korábban vihette.

Nem maga a humor vagy a szórakoztatás a probléma, hanem az, hogy te magad választod, vagy kényszernek érzed. Ha inkább kényszer, akkor ez egy belső feszültséget hoz létre. Jó tudni azonban, hogy nem vagy felelős mások jó érzéseiért, még ha úgy is érzed. Fejben tudod, hogy nem a te dolgod, belül mégis jön a késztetés: "de tennem kell valamit". Ez azonban nem tudatos döntés, hanem tanult idegrendszeri reakció: "Ha mások jól vannak én is biztonságban vagyok."

Ami segíthet átírni a mintát az az, hogy kibírod a csendet vagy feszültséget anélkül, hogy azonnal feloldanád, megfigyeled, hogy mi történik valójában, ha nem avatkozol be, és apró lépésekkel abbahagyod a szórakoztatást.

Az elején ez furcsa, akár szorongató is lehet, mert egy régi szerepből lépsz ki, de meghozza számodra a békét és nyugalmat.