Ez a nő nem lehet az igazi anyukám, mert az igazi sosem viselkedne így velem

Ha egy gyermekben megfogalmazódik ez a kijelentés, hogy "ez a nő nem lehet az igazi anyukám, mert az igazi sosem viselkedne így velem", több lehetséges érzelmi dinamika is állhat a családi rendszerben.

Egyfelől, a gyermek érzi, hogy az anya érzelmileg nem elérhető, elutasító, bántó, vagy saját sorsa miatt nem rá figyel és így belül elszakad tőle. Lelki védelmi mechanizmusként elhatárolja magát ettől az érzéstől, mert az anyához való ragaszkodás ösztönös, és ha fájdalmat okoz, a gyerek "képzeletben" más anyát keres.

Az eszünkkel talán nagyon is jól tudjuk, hogy anyánk olyan, amilyen és soha nem fog megváltozni, ám a tudatos réteg alatt ott van belül egy kisgyermek, aki még mindig vár és reménykedik, hogy megkapja az anyukájától azt, amire szüksége van.

Ha az anya maga sem kapott elegendő szeretetet, figyelmet vagy biztonságot a saját édesanyjától, akkor belsőleg "üres marad". Nem tanulja meg, mit jelent anyává válni érzelmileg, csak biológiailag. Ezért amikor saját gyermeke születik, nem képes hozzá melegséggel és odaadással kapcsolódni, mert ez a képesség hiányzik a rendszeréből. Az anya gyakran önkéntelenül ugyanazt az érzést adja tovább, amit ő is kapott, az elutasítottságot, hidegséget, távolságot. Ez nem szándékos a részéről, hanem a sors ismétli önmagát.

Az állítás során a "kislány" nem tud az anyára nézni. Hátat fordít, esetleg kimegy a mezőből, vagy akár le is fagyhat. Az anya rideg, vagy fájdalmas érzéseket hordoz, mintha "nem lenne jelen". Az anya képviselője aztán automatikusan hátrafordul, a saját anyja (nagymama) felé és mondja: "Tőled sem kaptam meg, amit szerettem volna. Fájt. És most én sem tudok adni tovább."

Ez a mondat megrendítően igaz, és látszik, hogy a hiányállapot továbbadódott. Ahhoz, hogy anya-nagymama újra kapcsolódni tudjon egymáshoz, nagymama a lánya (anya) felé mondja: "Mindazt, amit tudtam, azt odaadtam. Többet nem tudtam. Én is cipeltem a saját sorsomat, de most már látlak téged." Ekkor az anyában is tudatosul, hogy a nagymama sem kapott eleget.

Ezután az anya és a gyermek is közeledni tud egymáshoz, és a gyermek ki tudja mondani, hogy "Most már látom, mi állt köztünk. Nem voltál rossz – csak sérült. Te vagy az anyukám, tőled jön az életem, és ezt köszönöm. Már nem kell gyámoltalannak lennem, szégyellni magam, megvonni magamtól a jó dolgokat, megoldanom más emberek problémáit, hogy érezzem az elismerést, elfogadást, gondoskodást".

Amikor egy ilyen állítás belül "helyreáll", a gyerek több belső együttérzést kezd érezni az anyukája iránt. Nem kell megbocsátania és nem kell erőből szeretni – de lehet kapcsolódni az anyához, mint az élet forrásához. A gyermek önmagát már nem elutasítottként éli meg, hanem annak, aki életet kapott – és ez megerősíti az identitását, önbecsülését, női (férfi) szerepét.