Ha végigmegyek a havon, nem hagyok magam után nyomot

Ez a metafora a láthatatlanságra utal, arra az élményre, amikor valaki jelen van, dolgozik, hat a környezetére és mégsem veszik észre, nem kap elismerést, mintha "nem számítana".

Sok szervezetben vannak ilyen emberek. Dolgoznak, megoldanak, stabilan viszik a feladatokat, működtetik a rendszert.

És mégis… alig látszanak. Nem kérnek szót a meetingen. Nem tolják előre a saját eredményeiket. Nem versenyeznek a figyelemért.

Könnyű azt mondani: "legyél láthatóbb", "kommunikáld az eredményeidet", "építs személyes márkát".

De néha a láthatatlanság nem készségkérdés, hanem minta. Transzgenerációs minta.

Sok családban a túlélés része volt, hogy ne tűnj ki, ne kérj túl sokat, dolgozz csendben, a biztonság az alkalmazkodásban van

Ezek a mondatok ritkán hangzanak el szó szerint, de generációkon keresztül továbbadódnak. És egyszer csak ott ülnek velünk egy tárgyalóban.

A szervezetek gyakran a harsányakat jutalmazzák. Pedig a működést sokszor azok tartják össze, akik csendben, nyom nélkül mennek végig a havon.

A kérdés talán nem csak az, hogyan tegyük láthatóbbá az embereket. Hanem az is: hogyan tanuljuk meg észrevenni őket