Hiperéberség, az állandó ugrásra kész állapot

A hiperéberség nem egyéni "hiba", hanem korai családdinamikákhoz való alkalmazkodás következménye. A rendszer már egészen pici korban megtanította az idegrendszert arra, hogy a veszély előbb jön, mint a biztonság.

Egy kisgyerek hamar megtanulja "olvasni a levegőt", előre jelezni a veszélyt a hangulatingadozó, mentálisan beteg szülők mellett. Ő a "békéltető" gyerek, a "hangulatmenedzser".

Az is világossá válik számára, hogy a szükségletekre csak feltételekkel van válasz, ezért "Ha nem figyel eléggé, el fog tűnni" Ez az idegrendszeri túlterhelés idővel létrehozza a pihenésre képtelenséget, a bűntudat megjelenését, ha tétlenséggel tölti az idejét.

Felnőttkorban ez az éberség szorongó kötődési mintákban nyilvánul meg, ahol az illető állandóan figyeli a másik reakcióit, szorong a konfliktusoktól. Számára a közelség egyszerre vágyott, de veszélyes is egyben.

Hogy ez a minta miért marad fenn felnőttkorban is? Mert egykor azzal, hogy alkalmazkodott a környezetéhez, segített túlélni, kapcsolódni, elkerülni a bajt. A gond ott kezdődik, amikor a régi környezet már nincs jelen, az idegrendszer viszont nem kapott új megküzdési stratégiát az éberség tompítására.

A családállítás segít integrálni az idegrendszerben ezeket a régen beidegződött mintákat úgy, hogy ezentúl az illető már nem érzi szükségét megmenteni egy kapcsolatot, meri elégnek érezni magát akkor is, ha nem csinál semmit, tud segítséget kérni másoktól, ha szüksége van rá.