Hogyan jelenhet meg transzgenerációsan bizonyos országok iránti gyűlölet vagy ellenállás?

Valamennyien találkoztunk már olyan emberekkel, akik nem értik, miért tiltakoznak belülről bizonyos országok, nyelvek, kultúrák ellen, míg ki nem derül a tiltakozás mögött rejlő családi múltjuk; egy Oroszországban eltűnt nagyapa, amerikai hadifogságban rekedt dédapa, vagy Auschwitzban meghalt családtagok. Erős, néha irracionális düh vagy félelem fogalmazódik meg bennük az adott kultúrával szemben (pl. "minden orosz veszélyes", "minden német rideg").

Marianne Hirsch "postmemory" fogalma arra világít rá, hogy a második generáció úgy él meg egy traumát, mintha sajátja volna, holott csak történetekből és érzelmi lenyomatokból ismeri. Epigenetikai kutatások is mutatnak összefüggést az elszenvedett trauma és a stressz-reakciók között.

A kollektív transzgenerációs trauma eredményeként ilyenkor fogalmazza meg egy gyerek, hogy "én nem vagyok képes oroszul, angolul vagy németül megtanulni, pedig a spanyollal semmi gondom". Nem meg meglepő ez a felismerés, hiszen a nyelv hordozója a "bántalmazó kultúrának".

Ezzel szemben az is könnyen megeshet, hogy valaki éppen kényszeresen tökéletesen akarja megtanulni a nyelvet, mintha ezzel hidat építene, vagy bebizonyítaná, hogy ő és a családja is méltók az elismerésre; illetve túlzott idealizással rajonganak a másik nemzetért, mintha a családi múlt árnyékát akarnák ellensúlyozni.

Sokan számolnak be visszatérő álmokról, szimbolikus félelmekről, pl. határátkeléstől, katonai egyenruhától való félelemről.

Ha neked is vannak ilyen megéléseid, akkor a fájdalom, veszteség elismerésén túl, segít, ha belátod, hogy már nem kell vakon cipelned a dédapa, nagyapa terheit. Nem az a cél, hogy "elfelejtsük" vagy "eltüntessük" a fájdalmas múltat, hanem hogy átalakítsuk a kapcsolatot vele azáltal, hogy az adott ország kultúrájában meglátod az emberi és értékes oldalakat is.