Mértékletesség, avagy a szemünk nagyobb, mint a gyomrunk

A magyar kultúrában az ételhez és bőséghez, vagy annak hiányához való viszony erősen történeti. A 20. században Magyarországon több olyan korszak volt, ahol az étel nem volt magától értetődő, mint például az I. és II. világháborúban, az 1956 utáni gazdasági időszakban, vagy a szocialista hiánygazdaságban.

Ez mélyen beépült a mentalitásunkba és lett kulturális norma, az olyan mondatokban, hogy "egyél még", "nehogy éhes maradj", "nem illik otthagyni".

Ugyanakkor míg a kultúra bőséget kínál, a magyar közmondások mértéket tanítanak egyfajta önkorrekcióként: "A szemünk nagyobb, mint a gyomrunk," "Sok jóból is megárt a sok" "Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér," "Ki sokat markol, keveset fog."

A mondások gyakran figyelmeztetnek arra, hogy a túl sok, túl nagy, túl gyors veszélyes, így jelentős részük nem a sikert vagy a bőséget dicséri, hanem inkább óvatosságra és mértékre tanít. Olyan, mintha a népi bölcsesség folyamatosan emlékeztetné az embert, hogy hajlamos túlzásba esni.

Az ember vágyai gyakran túlmutatnak a valós szükségleteken, ezért a mérték érzékét a családi és kulturális tapasztalatok generációkon keresztül formálják.

A családokban gyakran generációkon át öröklődnek a szokások és viszonyok az ételhez és a mértékhez. Ha a nagyszülők a háborúban hiányt szenvedtek, a szülőknek a bőséges vendéglátás jelenti a biztonságot, a gyerek pedig a túlkínálathoz szokik hozzá, nem tanul meg mértéket tartani