Önállósodás

A fejlődés mind a gyermekkori családban, mind pedig a jelenlegi kapcsolatainkban az önállósodás irányába mutat. Az egyén folyamatosan kiszakad a kötődéseiből, ugyanakkor lehetővé teszi a kapcsolódást egy sokkal nagyobb összefüggéshez, ahol minden kötődés ellenére szabad maradhat.

Olyan ez, mint amikor a hegyek közt meghúzódó faluból, ahol mindenki egymás szoros közelségben él, valaki felsétál a hegyre, és közben egyre szélesebb kilátás tárul a szeme elé. Minél feljebb ér azonban, annál magányosabbá válik, ugyanakkor egy nagyobb összefüggésrendszer részeként éli meg.

A közelitől való elszakadás tehát valami nagyobbhoz kapcsol bennünket, csakhogy ennek a nagyobb magány az ára.

Ezért olyan nehéz sokak számára megtenni a lépést a szoros kapcsolattól az új, tág teret adó kapcsolathoz. Minden szoros kapcsolat azonban arra törekszik, hogy előbb utóbb tovább fejlődjön, tágasabbá váljon. Ezért veszít a meghittségéből minden párkapcsolat a csúcspontja elérése, az első gyermek megszületése után, miközben térben kitágul.

A kapcsolat gazdagodik ezáltal, ám veszít is egyben, veszítenie kell a meghittségéből. A kapcsolatban minden válságot halálként élünk meg, és minden kapcsolati válság a saját elmúlásunk egy darabkája is.

Nem a szeretet vész el, hanem a kapcsolat minősége változik meg, oldottabbá, szabadabbá, tágasabbá válik.