Sérelem gyűjtögetése, és ami mögötte van

Valamennyien ismerünk olyan embert a környezetünkben, aki szereti újra és újra felpiszkálni a múlt sebeit, sérelmeit, hogy azok még véletlenül se tudjanak begyógyulni. Ez a viselkedés nem a jelenlegi helyzetről szól, hanem a feldolgozatlan múltbéli sérelmekről, a családi mintákról, és a konfliktuskezelési készségek hiányáról, melyek gyerekkorát végig kísérték.

Ha kicsiként azt tapasztalta, hogy érzelmeit nem veszik figyelembe, vagy a konfliktusokat nem lehet nyíltan kifejezni, felnőttként saját belső "raktárat" hoz létre a sérelmeknek, ugyanúgy, ahogy ezt a szülei is tették.

Egy vita, különböző vélemény esetén nem tudja egészségesen kifejezni a haragját vagy sérelmeit, hanem a múltbéli fájdalmai robbannak fel a jelenben. A sérelmek halmozódása belső feszültséget okoz, ami kontrollvesztéshez vezethet, ezért rendkívül hangos reagálása, az összes múltbeli sérelem felemlegetése válik a levezető mechanizmusává.

A környezetét okolja a nulla kommunikációért, a meg nem értéséért, az elmulasztott oda nem figyeléséért, pedig az a belső elvárása, hogy "másoknak mindig rám kell hangolódniuk", felnőttként már inkább a saját belső biztonságának a hiányát mutatja.

Tudattalanul az "én mindig teljes elfogadást igénylek", nagyon megterhelő a környezetének, ezért fontos lenne, hogy az illető felismerje, mikor a múlt sérelmei aktiválódnak a jelenben intenzív harag fájdalom, frusztráció formájában.

Ha sikerül megfogalmaznia a saját érzéseit, megbocsátani a sérelmeket nem azért, hogy a másiknak jó legyen, hanem hogy a saját békéjét visszaszerezze, nagy lépést tehet a múlt feldolgozása felé.

Vádaskodások helyett, ha sikerül nyakon csípnie hol kezd a vita elharapózni és tud szünetet tartani, nem a fejében forgó lemezt újra és újra játszani, akkor a magány helyett boldog kapcsolatokat tud kialakítani a jövőben.