Víziszony családdinamikai szempontból

Szülőként, nagyszülőként értetlenül állunk azelőtt, amikor egy kisgyermek fél a víztől, pánikba esik az esti fürdéstől, nem akar úszásoktatásra járni, nem szeret strandra járni, és már maga a vízcsobogás hangja is feszültté teszi főként úgy, hogy semmilyen konkrét trauma nem történt vele a víz közelében, és a szülők maguk szeretik a vizet.

Amire viszont ilyenkor nem gondolunk, de a családállítás rávilágíthat az az, hogy ha a családban valaki vízbe fulladt, hajóbalesetben vesztette életét, vagy más vízzel kapcsolatos tragédia történt, annak lenyomata öröklődhet a következő generációkban is, akár anélkül, hogy erről tudnánk. Ha ezt a tragédiát eltitkolták, az gyakran még erősebb szorongásként jelenhet meg a leszármazottaknál.

Ilyen történet például egy fiatal fiú esete, aki az 1940-es években belefulladt a Bodrogba, és a holttestét sosem találták meg. A család mélyen hallgatott az esetről, mert azt hitték, hogy a fiú öngyilkos lett, amit a közösség megbélyegzett volna. Így a történetet elhallgatták, a fiú emlékét szinte teljesen kitörölték a családi narratívából. A családi titok miatt nem volt lehetőség a történet feldolgozására, így az belső szorongásként tovább öröklődött, és most a másodszülött gyermeknél víziszony formájában jelenik meg.

Vízparton gyakran hallani, amikor egy kisgyermek a víz felé rohan, "Ne menj mély vízbe!", "Máris jövök, nehogy baj legyen!". Ha ez a szülői féltés túlzottá válik, akkor elültethetjük a gyermekben, hogy a víz egy veszélyforrás, ahol bármikor történhet tragédia. Később ez általános víziszonyban nyilvánulhat meg, különösen nyílt vizek esetében.

A víziszony eredhet magzati traumából is, hiszen a magzat idegrendszere rendkívül érzékeny a külvilágból érkező fizikai és érzelmi hatásokra. A magzatvíz a magzat első közege, így minden ehhez kapcsolódó veszélyérzet, áramütés, az anyaméhben átélt elvetetés szándéka vagy anyai pánik, testemlékezeti lenyomatként elraktározódik az egyénben.

A családállításban a kliens érzése, "Mintha a vízben valaki el akarna nyelni", az anya elfojtott érzéseire utal, aki nem akart gyereket, félt, és azt kívánta, bárcsak ne születne meg. Ez az elfojtott szándék nem tudott megvalósulni, hiszen a gyermek megszületett, de a magzati időszak alatt az anya félelme, ambivalenciája és "nemkívánásának" érzete mélyen beleíródott a gyermek idegrendszerébe. Számára az élet és a víz, mint az élet első közege nem biztonságos, hanem elutasító, fenyegető lett.

A gyermek oldó mondatai az anya felé — "Jogom van itt lenni. Az élet választott engem. Megszülettem. Élek. És a víz mostantól az élet barátja számomra", — a vizet éltető, gyógyító, megtisztító közeggé változtatja.

A víz az érzelmek szimbóluma is, ezért, ha a családban az érzelmek elfojtása jellemző, nem szabad sírni, a nehézségekről beszélni, a víztől való félelem az érzelmek túláradásától, a kontroll elvesztésétől való félelem formájában jelenhet meg.

A tudattalan mélysége, a "Valami húz lefelé, de nem tudom mi az" érzése utalhat egy gyermekkori zaklatásra is, melynek emléke teljesen el lett fojtva. A víz ebben a kontextusban a tudattalan szimbóluma lett, azt a lelki tartományt jelképezve, ahová a fájdalmas élmények "elsüllyedtek". Amikor ez a gyermek víz közelébe kerül, a víz szó szerint lehúzza. Ahogy ezek az elfojtott emlékek lassan felszínre kerülnek, a vízhez való viszonya is változni kezd. Először csökken a pánik, majd képes lesz térdig belemenni egy tóba anélkül, hogy elviselhetetlen szorongást érezne.